Feldolgozni a visszautasítást – a munkahelyen is

Sok vers, műalkotás született már azzal kapcsolatban, hogy mi történik az emberrel egy szakítás, viszonzatlan szerelem hatására, viszont sokkal kevesebb szó esik arról, mi történik, ha az élet más területén ér bennünket visszautasítás.

Három szóban: hasonlóan szörnyű érzés

Kutatások bizonyították, hogy az agyunkban ugyanazok a területek aktiválódnak egy elutasítás megélésekor, mint fizikai fájdalomérzet esetén. Ez azt jelenti tehát, hogy konkrét fájdalomérzettel (is) járhat egy nagyon vágyott pozíció kapcsán megtapasztalt elutasítás.

Hogy miért ilyen fájdalmas, ha nem kapjuk meg a vágyott állást?

Ennek oka abban fedezhető fel, hogy a modern ember igazából egy ősember agyával rendelkezik sok szempontból. Mivel alapvetően társas lények vagyunk, így kifejlődött bennünk egyfajta reakció, fájdalomérzet, ami azt a célt szolgálja, hogy minél inkább a csoport tagjai akarjunk maradni – egyedül ugyanis nem voltunk képesek a túlélésre.

A mai embert ugyan már ilyen veszély nem fenyegeti, ellenben felerősödött annak a reakciónak a hatása, amit a saját gondolatainkkal magunkkal teszünk. Ilyen a saját magunk ostorozása, hibáztatása. Azaz nem elég, hogy épp sérülés érte az önértékelésünket, a végső csapást sokszor mi magunk mérjük saját magunkra.

Mit tehetünk azért, hogy könnyebben vegyünk egy munkahelyi elutasítást, esetleg kirúgást?

Elsőként érdemes megszabadulnunk a kognitív torzításainktól, azaz vegyük le végre a negatív szemüvegünket!

Honnan vehetjük észre, hogy épp rajtunk maradt a negatív szűrő?

1. Túláltalánosítunk. Azok a mondatok, amikben megtaláljuk a „mindig” és a „soha” kifejezéseket, igencsak végletesnek hangzanak és jó eséllyel nem tükrözik a valóságot. Ha nem kapunk indoklást, hogy miért nem mi lettünk a befutók, nyugodtan kérdezzünk rá, hiszen sokszor csak azért nem kapunk visszajelzést, mert egyszerűen nincs rá kapacitás. Kérdéssel azonban könnyedén kaphatunk választ, amiből épülhetünk, fejlődhetünk.
2. Perszonalizálunk és címkézünk. Sokszor hajlamosak vagyunk a saját hatásunkat nagyobbra értékelni, mint amilyen valójában. Egy állásinterjún persze, hiszen ott vizsgahelyzetben jelenünk meg, ahol az a megélésünk, hogy minden pillanatban a teljesítményünket mérik.

Ez viszont sok esetben nem állja meg a helyét, hiszen egy utolsó körön a személyes szimpátia sokkal többet nyom a latba, mint a számosítható tapasztalat, vagy konkrét teljesítmény. Ez első hallásra akár még rosszabbul is eshet, kiterjesztjük a visszautasítás érzését az egész személyünk ellen: nem kellettem, nemcsak szakmailag, hanem én nem kellettem.

De álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el: akarnánk-e egy olyan helyen dolgozni, ahol a főnökünknek mondjuk teljesen más értékrendje van, mint nekünk, vagy fordítsuk meg a kérdést: nekem szimpatikus volt, aki velem szemben ült? Valószínűleg az érzés kölcsönös lesz.

Ha ezekre a torzításokra tudunk figyelni, es el tudjuk kerülni őket, meg tudjuk óvni a személyiségünket, es könnyebben veszünk egy jövőbeni akadályt.

És amit még magunkért tehetünk

Ezeken kívül fontos újraéleszteni az önértékelésünket, és a hibák újra es újra megélése helyett inkább a pozitívumokra koncentrálni. Erősítsük meg a társas kapcsolatainkat, vegyük magunkat körbe szerettekkel, töltsük fel a szeretet tankunkat. Sportoljunk, az növeli az elégedettség érzésünket, kiránduljunk a természetben.

De első körben, ha szükséges: engedjük meg magunknak, hogy sajnáljuk kicsit magunkat és sírjunk. Utána sokkal könnyebb lesz a fenti taktikák közül bármelyiket is alkalmazni.

Ne feledjük: feláll, koronát igazít és továbbmegy!

Ha pedig úgy érzed, ehhez segítségre lenne szükséged, keresd bátran cikkünk szerzőjét, Trapp Rékát a Future Talents oldalán!